Kosztyukovics Szergej - Olajos Csaba

Tisztelt közönség!

Egy Weöres egyszavassal kezdeném: Tojáséj

És egy másik mondattal be is fejezném:

Ezek a képek, szobrok itt körben a falakon, meg itt középen, nem  azért készültek, hogy tessenek nekünk, hogy meghökkentsenek, hogy vágyat ébresszenek, nem azért mert jó dolog ilyesmiket csinálni, nem azért mert megéri, mert praktikus, mert üzlet, nem azért mert elvárják, hogy csináljunk valamit, ne legyünk csak úgy tétlenül bele a világba, persze ezekért is, de alapvetően azt hiszem azért, mert Csaba és Szergej számára ezek a dolgok egy másik életet jelentenek, amelyet persze ezer szál köt, kötöz, kampóz a valóságos életükhöz, mások életéhez, hisz ezeknek a dolgoknak aztán tényleg van közönsége, itt szem nem marad száraz, mindenki ráérez valamire, rájuk érzünk, van akit a hihetetlenül kifinomult technika nyűgöz le, vagy épp ellenkezőleg, erről beszélhetnék, beszélhetnénk, de ezt későbbre tartogatom, ha már megnéztük a képeket,  megettük, megittuk amit lehet, leülünk majd körben, és megtörjük a megnyitók szokásos koreográfiáját, hogy tudniillik kiáll valaki, és beszél a közönségnek azokról a dolgokról, amik amúgy is önmagukért beszélnek, a megnyitó ezáltal a közönségért születik, pedig hát értük megszülettek már a művek, szerintem a megnyitó szülessék, no jó, legyünk szerényebbek, történjék az alkotókért, tehát üljünk majd le körbe a szőnyegre, és beszéljünk nekik arról, mit jelent nekünk mindez,  itt pedig most ne essék szó a félelmetes technikai tudásról, a gazdag fantáziáról, azokról a milliókról akiknek ezek a képek, szobrok jelentik az új népművészetet, persze jellegzetesen ezredvégi népművészetet, amit milliók fogadnak be, de csak maroknyian alkotják, egyetlen dologról érzem úgy, hogy szó kell essék, arról, hogy ha én innen elmegyek, ha mi innen elmegyünk, van-e egy ilyen másik, a valósággal ezer ponton kapcsolódó, és azt mégis megduplázó világunk, erről essék szó, de ne fennhangon, hanem kinek- kinek önmagában.